2009. január 21.-én, életének 72. évében elhunyt Kiss Imre egykori négyesfogathajtó versenyző.

Füzesgyarmaton született 1937. augusztus 31.-én gazdálkodó családban. A ló szeretete gyerekkorától elkisérte.

1953. november 2.-án került a Mezőhegyesi Állami Mén- és Méncsikótelepre először mint csikós, majd 1954-től, mint betanító fogatos. Már az év őszén Sajti Mihálynak a méntelep négyesfogathajtójának segédhajtója lett, és ebben a minőségében részt vett az Országos Mezőgazdasági Kiállításon. A Kiállítás befejezése után fedeztetési állomásvezetőként dolgozott, a fedeztetési idény (március 1 – junius 30) befejeztével az állomásról bevonultatott fiatal mének felkészítésével rendszeresen részt vett az október-november fordulóján Csongrád – Tiszakécske között megrendezett 100 km-es tenyészkipróbálásokon.

1961, a méntelepek beolvasztása után a Mezőhegyesi Állami Gazdaság állományába került és ott folytatta korábbi munkáját. 1966.-ban Nagy Ferenc (a mezőhegyesi fogat nagy tiszteletnek örvendő egykori hajtója) visszavonulása után ő kapta meg a nóniusz ménfogatot. Innen kezdve a hazai és nemzetközi fogathajtó versenyek, bemutatók állandó szereplője.
A nóniusz ló kiváló munkabírásáról híres. Bármilyen nehéz körülmények között megállja a helyét, de – különösen a mének esetében – megpróbálja a vele foglalkozó ember hozzáértését, fizikumát, egyéniségét. Ha valakire rákap, annak hamar fölébe kerekedik, de akiben emberére talál, annak mindent teljesít. Kiss Imrében emberére talált. Rajta kívül mindössze egy olyan hajtó akadt – Debreceni Viktor személyében – aki olyan módon tudott bánni ezekkel a „sárkányokkal” mint ő. Csodálatos volt látni ezeknek a tüzes méneknek – amelyek sokszor a verseny előtt jöttek vissza a fedeztetési állomásokról – azt a fegyelmezettségét, a hajtójuk iránt tanusított engedelmességét és odaadását, mint ami az ő fogatának lovait jellemezte.

Mindent meg tudott csinálni a lovaival, és azok mindenre hajlandók voltak érte. Legyen az római kocsi a Vadászati Világkiállitáson, hazai vagy külföldi fogatverseny, bemutató, nem ismert lehetetlent. Ugyanakkor mindig szerény, kötelességtudó maradt. Lovai mellett érezte jól magát, hallatlan precizséggel vizsgált át minden csatot, szijvéget. Fergeteges vágtából képes volt néhány méteren megállitani a fogatot, és ma is előttem van az a kép, amikor Dömsödön a Dunába való behajtáskor az első lovak lába alól már elveszett a talaj, és úszva teljesítették a feladatot.
A nóniuszokat később szürke félvérekre cserélte, mivel a versenyfeltételek változásával ez eredményesebbnek tűnt. De hiába… Egyénisége, szive a nóniuszhoz húzta. Amikor elbucsuzott az aktiv versenyzéstől, újra nóniusz fogatot állitott össze, és még nyugdijasként sem lehetett nóniusz ménbemutatót tartani nélküle. Utolsó négyesfogata 2000-ben került kihelyezésre fedezőménként a környékbeli fedeztetési állomásokra.

De nem tudott ló nélkül élni. A gazdaságtól kibérelte egykori istállóját és ott saját lovainak kiképzésével, gondozásával, pátyolgatásával foglalkozott. Közben figyelemmel kisérte a megye, a Dél-magyarországi régió fogatversenyeit. Segitette mindazokat, akik segitségét kérték, elfogadták tanácsait. Mindenkihez segitőkész volt, de soha senkire nem akarta ráerőltetni magát. Emberi kapcsolataiban is visszafogott, de mindig megbizható volt, mindenben lehetett rá számitani. Akihez közel került, annak megnyílt, megtisztelő volt arra nézve, akit barátjának fogadott, mert az egy értéket jelentett.

A betegség észrevétlenül, alattomosan keritette hatalmába. Mikor egy rutinvizsgálaton kiderült, hogy valami nincs rendjén, ugyanolyan fegyelmezetten, mint ahogy korábbi életében is, engedelmesen vetette alá magát a megpróbáltatással járó kezeléseknek. Még az ősszel, mikor egy füzesgyarmati versenyen utoljára találkoztunk, és elbeszélgettünk -- múltról, jelenről, jövőről, -- tele volt bizakodással, tervekkel. Ám a sors másként akarta…

Személyében egy ragyogó tehetségű, igazi lovasembert, egy megbizható lovasbarátot, egy karakteres, színes egyéniséget veszitettünk el.