DR. VÁRADY JENŐ

1919-2001



Dr. Várady Jenő csapatkapitány az aranyérmes csapat tiszteletdíjával Kecskeméten, IV. Négyesfogat Hajtó Világbajnokság zárónapján.

A MAGYAR FOGATHAJTÁS

EMLÉKBIZOTTSÁGA

2004

AJÁNLÁS AZ OLVASÓHOZ

„Ha nyilvánosság előtt szerepelsz, beszélj a Tacitus-i elvek szerint. lgyekezz a legértelmesebb hallgató színvonalán szólni!" - okított Várady Jenő, egy négy évtizeddel ezelőtti értekezlet után, mikor rákérdeztem sajátos retorikájára. A magyar- mezőgazdaság, a magyar- lótenyésztés, a magyar lósport- és lovassport karizmatikus egyéniségét sajátos láng tüzelte. Ölelő melegséggel gyűjtött barátokat és villámokat szórva szerzett ellenségeket. Minden területen győzelemre tört és győzelemre sarkallta híveit. A második helyet és helyezéseket Nessus-ingként viselte. Taposott ösvényén, az „Aranyúton" számosan követtük, félve-örülve a dicsfény kudarcától, a láng perzselésétől. A Magyar- Fogathajtó Sport Baráti Köre Egyesület közgyűlésén hozott határozat szerint, a Fogathajtás Emlékbizottsága - vállalt missziós feladataként - dr. Várady Jenő életútjára emlékezve és emlékeztetve, a sorozatkiadványa mellett, gránittáblát avat - a család igényére is tekintettel - Szilvásváradon, a lipicai lovak emlékparkjában. Közismert tény, hogy Jenő bácsi megkülönböztetett barátságot ápolt a sportújságírókkal. Adott a lehetőség, hogy a szavak, a mondatok mesterei, a közös élménypillanatok átélői, az egyetemes fogathajtásnak összehasonlító ismerői emlékezzenek és egy-egy írással alkossák meg e sorozatfüzet gerincét. Felkérésünkre készséggel vállalták azt. A magyar fogathajtás barátai ezúton is köszönetet mondanak a dolgozatokért.

Emlékbizottságunk töretlen hittel vallja, hogy a magyar mezőgazdaság valamint a magyar élsport sajátos minőségi ötvözeteként a világ élvonalában látható lótenyésztésünk és fogatsportunk sikereit alapozó, önzetlen háttérembereinek állított gránittáblák emlékeivel jót cselekszik. Az eddigiek: Abonyi László (Csipkéskút), Kádár László (Gyöngyös), Papp József (Dömsöd), Muity Sándor (Mélykút), Bach Ferenc (Paks), Kisbéri kocsisok (Kisbér), Jávor György (Üllő), Toepler István (Üllő) és most dr. Várady Jenő (Szilvásvárad).

A szerkesztő

Dr. Várady Jenő. Bálint Mihály fogatának „alapozó" edzését ellenőrzi a magyar lipicaiak tenyészhelyén, Szilvásváradon.

Salánki Miklós

Tölgyfa viharos szélben

Hideg volt a Pünkösd, a kalapot kergető orkánszerű szélben a fogathajtók egyperces gyászszünettel emlékeztek a súlyos betegségben, 82 éves korában elhunyt dr. Várady Jenőre, az országos bajnokság második fordulóján, Vecsésen. A lovas-pálya melletti réten, a viharos szélben a fűszálak földig hajlottak, a messzi távolban az emlékek útján egy ember haladt, egyenes derékkal, s mindig előre, előre...

Várady Jenőnek nehéz pályafutása volt, mert szinte egész életében ellenszélben kellett dolgoznia a magyar lovassportért, mégsem tört meg, mégsem állt meg, dacolva a politikai és szakmai vezetés gáncsoskodásával, a fogathajtást a csúcsra vezette. Irányításával a hetvenes és a nyolcvanas években a magyar hajtók 23 aranyérmet nyertek a világversenyeken.

Pedig milyen sötét viharok nehezítették a dolgát. A Magyar Lovas Szövetség elnökének választották 1957-ben. Hatalmas lendülettel a díjugrató-válogatottat Európa élmezőnyébe vezette, de az 1960-as olimpiára már nem mehetett ki, mert egy huszárból lett elvtárs feljelentette, hogy kispap volt. A valótlan feljelentést senki nem ellenőrizte, csak utólag tudta meg leváltása hazug okát. Kényszerből szállt fel a hatvanas években a fogatra, amelyet a nemzetközi élmezőnybe irányított: 1967-ben Kádár László, 1968-ban pedig Abonyi Imre hatalmas meglepetésre megnyerte a hamburgi német derbyt. És ezzel a magyar hajtósport elindult az aranyösvényen. A szakág első Európa-bajnokságát 1971-ben Budapesten rendezték, amely olyan remekül sikerült, hogy Fülöp herceg, a Nemzetközi Lovas Szövetség elnöke szerint példa lehetett a következő világversenyek rendezőinek. A nemzetközi elismerésnek itthon is meglett az eredménye: a magyar szövetség akkori elnöke irigységből azt javasolta 1974-ben, hogy Várady Jenőt tiltsák el a lovassporttól. Szerencsére az ügy elhúzódott, s néhány hét múlva Fülöp Sándor megnyerte a magyar lovassport első világbajnoki aranyérmét Frauenfeldben.

Salánki Miklós és Váczi Ernő társaságában, a 10. Magyar Kettesfogat Hajtó Derby maratonnapján, Dóra majorban.

És ezzel elkezdődött egy páratlan sikersorozat. 1981-ig versenyzőink a világ előtt haladtak. Az 1978-as kecskeméti világbajnokságon például egyéniben mind a három érmet megnyerték és csapatunk is első lett. Az Aranykapitánynak azonban továbbra is ellenszélben kellett haladnia, de minden nehézséget vállalt a sportágért. Hivatalosan csak 1982-ben nevezték ki szövetségi kapitánynak, de nem sokáig volt erről papírja, mert a következő évben megvált a szövetségtől. Szerencsére a magyar sportvezetés elismerte páratlanul sikeres szakmai munkáját és 1980-ban a magyar olimpiai lovascsapat vezetője volt Moszkvában, ahol a lovastusa és a díjugrató csapatunk negyedik lett.

Hogy mi volt a kapitány sikerének a titka? Vezetőként szigorú, kemény és következetes volt, aki képezte magát. A korszerű felkészülési edzésmódszert elsőként alkalmazta a világon, a fogathajtásban. Olyan eredményesen, hogy a hetvenes években a jól felkészített magyar lovak verhetetlenek voltak a nemzetközi mezőnyben. Például 1979-ben az Európa-bajnokságon, Haras du Pinben a külföldi fogatokat tolni kellett a maratonhajtás célja előtt, mert lovaik annyira elfáradtak, addig Bárdos Györgynek arra kellett vigyáznia, nehogy túl korán érjen a célba. Várady Jenő zseniális szakmai vezető és lótenyésztő volt, aki kérésemre nyolcvanéves korában rövid leltárt készített: „ Utam nem lehetett egyenes, főleg irigységből bántottak, támadtak, de úgy érzem, ennek ellenére sikerült sok mindent elérnem. A mérleg lehetett volna súlyosabb, de nem rajtam múlott. Oly korban éltem, amikor a tudásnál sokszor többet számított a pártkönyv. A román költő, Eminescu írta: Mert semmit sem ér neked az élet, ha másképp álmodtad és másképp élted. Gyermekként a nyíregyházi laktanyában a lovakról álmodtam, amelyekkel csatát nyerek. Az ütközetek nehezek voltak, de megérte harcolni."

A magyar fogathajtás győztes kapitányára emlékeztek tanítványai, barátai, tisztelői pünkösdhétfőn Vecsésen, ahol az ostorokra fekete szalag került, s néma csattanás hasított bele a viharos szélbe.

Az ember élete általában, az újságíróé meg különösen többféle közösségben zajlik. Némelyikükben több és más is kialakulhat, mint puszta összetartozás, akár még családi hangulatú kapcsolat is. Ennek legfontosabb feltétele az, hogy legyen valaki, akiből sugárzik a kohéziós erő, aki rámenősen, kedves és szolid erőszakkal, mintegy családfőként egyben tartja az arra érdemeseket.

Ilyen családfő volt a fogathajtásban dr. Várady Jenő.

Hogy a sportág nagy, szakmai közösség életét mekkora tudással, érzékkel és szeretettel kormányozta, arról a közvetlenül érintettek nyilván mindent tudnak. A magam sportújságírói horizontján, több más sportággal való összevetésben viszont lenyűgöző volt, hogy a Kapitány nemcsak az ország minden hajtóját, hanem - érzésem szerint - minden lovát is ismerte, s miközben fáradhatatlanul járt-kelt a kiterjedt birodalomban, egy, mondjuk Zalában meglátott négylábút fejben azonnal elhelyezett Bárdos Gyuri vagy Fintha Gabi „munkatársai" közé, ahogy ő a fogatot húzó lényeket nevezte. S ha már meglátta, addig agitált, kilincselt és erősködött, amíg az illető „kolléga" csakugyan eljutott a rendelkezési helyére.

A magam sportújságírói csapata felől nézve: neki a vérében volt az a píár (ahogyan ma nevezik), amelynek alapjait mostanság már divatos és drága iskolákban próbálják letenni, ámbár akár öt diplomát is oda lehetne adni azért, amire Jenő bácsi képes volt. Hogy egy „szimpla hazai versenyre" tucatnál több újságírót napokra elcsalt Szilvásváradra, s fogatbíróként mindjárt fel is ültette őket a legjobbak mellé, hogy érezzék is azt, amit addig csak néztek, már az is valami. Hanem hát a sajtó képviselőit családostul, gyerekestül csábította oda, és a táj, a verseny élményén túl az általa mindig szakszerűen, ízesen és életvidáman előadott kultúrhistóriai háttérrel is elkápráztatta őket. Egyszerre volt felkészült tanár és bohém házigazda, olyan hangulatot teremtett, amely nyomán hajtó, ló és fogat belopódzott az újságírócsaládok szívébe, a sportág nagyszerűsége pedig a riporterek révén szétáradt az országban. Ezt tanítani lehet ugyan de - tartok tőle -, igazán csak születni lehet rá.

Nemo kapitány, osztrák derbigyőzelmét megelőző taktikai megbeszélés a bécsi Fraeudenau galoppringjében, 1967. június 4-én Gelics Mihály (jockey), dr. Várady Jenő, dr. Fehér Dezső és dr. Pál János társaságában.

Nem emlékszem arra, hogy Jenő bácsi bármikor is lónak mondta volna a lovat. Azt mondta helyette, hogy nemes állat. Rigorózusabb napjaiban négylábú munkatársaknak hívta őket, de többnyire csak nemes állatként emlegette kedvenceit. Imádtam ahogyan mesélt. Álltunk valahol Dombóvár környékén - az is lehet, hogy nem is ott, hanem valahol Apajon, esetleg Szilvásváradon, Tápiószentmártonban, végül is mindegy, hogy hol – vártunk, hogy a segédhajtók oda poroszkáltassák a fogatot a starthoz. Jenő bácsi addig is mesélt. Velem sok baja volt, ugyanis nagyon lent kellett kezdenie. Legelébb is el kellett magyaráznia, hogy fehér ló (bocsánat: nemes állat) nincs, de paripát sem mondunk, mert nem vagyunk a cirkuszban. Jaóóóózsikám (így mondta, a-val és sok ó-val), tulajdonképpen rendes gyerek lennél, csak sokat kell veled foglalkozni, mondotta Jenő bácsi, miután elégszer látott versenyen valószínűleg ezért nem tartotta lehetetlen feladatnak mentális ápolásomat. Nem elégedett meg a verbális felkészítéssel, időnként felzavart a bakra fogatbírónak. Egyszer a pálya előzetes megtekintése után nem vállaltam a szereplést, akkor egy napig nem szólt hozzám.

Szóval álltunk Dombóváron - vagy másutt - és figyelmesen hallgattam a lipicai lovak történetét. Már azért is megérte figyelnem, hogy megtudjam: Lipica nem Szilvásvárad környékén található, nem is a Duna-Tisza közén, de még csak Magyarországon sem. Különböző furcsa nevekre emlékszem. Favorykra, meg Conversanokra. Emberről nem lehet olyan szépen beszélni, ahogyan Jenő bácsi a szürkékről mesélt. Szívem melegséggel telt meg. Ha még egy órát hallgatom, elszegődöm lovászfiúnak. A közeli erdő felől nyerítés hallatszott. „Lám, itt vannak a nemes állatok", mondta meleg hangon Jenő bácsi. Mire a mellette álló Bárdos György kicsit másként fogalmazott: „Na megjöttek a férgek". Jenő bácsi ránézett Bárdosra - nem szeretném, ha valaki valaha is így nézne rám -, aztán egy fejingatós Gyuri, Gyuri-val otthagyott minket.

Nem hencegni akarok, tényt említek: egyszer gratulált is nekem Jenő bácsi. Akkor, amikor megnyertem a Népsport fogathajtóversenyét. A díjakat maga Várady Jenő adta át. „Mégiscsak vitted valamire Jaóóóózsikám!" - mondta és megszorította a kezem. Nem történt más „csak" a fogathajtó-pápa dicsérte a fakezű amatőrt, akit a lovak végigrángattak a pályán. Mintha Kövérek-Soványak kispályás futballmeccse után Franz Beckenbauer gratulálna a győztes csapatnak, vagy ha Pete Sampras adná át az első helyezettnek járó pezsgőt a szakszervezeti üdülő teniszbajnokságán... Pótolhatatlan mulasztás, hogy akkor ezt nem mondtam meg neki.

A halálhír mindig rosszkor jön és mindig váratlanul. Nem volt ez másképpen 2001. május 31-ének reggelén, amikor a szomorú és visszafordíthatatlan hír érkezett - elhunyt dr. Várady Jenő. Ennek idestova három éve.

Tudtuk, hogy beteg, de bíztunk benne, hogy Jenő bácsit nem lehet legyőzni. Azt az embert, aki oly sok csatát megnyert fiaival, a gyógyíthatatlan kór mégis legyőzte. 2000 decemberében, amikor utoljára találkoztam vele, tele volt tervekkel. Sok-sok kézirat feküdt íróasztalán. feldolgozásra várva. Utolsó írása a Lovasfutár 2001. májusi számában jelent meg - Élmény, hála lovakrúl címmel... Nemcsak írásai, maga az ember is hiányzik. Nem könnyű, nyolc évtizedet élt meg - élettapasztalata, szakmai tudása, embersége aranyat ért, sok-sok aranyat. Sportolóival nemcsak a hazai rajongókat ejtette ámulatba, hanem Európát és a világot is meghódították a magyar fogathajtók, melyről az aranyérmek önmagukért beszélnek.

Maradandót alkotott a kapitány. Hisszük, hogy nem ment el, hanem a halhatatlanok közé érkezett.

Tartalmas életútja - Bihartól Nyíregyházán, Alsózsukon, Debrecenen át Budapestig, az Állattenyésztési Kutató Intézetig, majd az Országos Lótenyésztési Felügyelőségig - küzdelmes volt. A Magyar Lovas Szövetség elnökeként - néhány év alatt - sikerreményűen készítette fel a magyar díjugrató válogatottat a római olimpiára, melynek aratásában már nem vehetett részt. Majd a magyar fogathajtók menedzselésével megjött a tartós világsiker. Fülöp herceg mondta: Dr. Várady Jenő a világ legnagyobb fogathajtó szakértője. Nemcsak szereti, hanem érti, érzékeli is a sportág minden rezdülését.

Nem volt könnyű természetű ember. Nem ismert lehetetlent, gyűlölte a tehetetlenséget, de akit szeretett, azt örökre szívébe zárta. Tartalmas, küzdelmes évtizedek után csodálatos sikerekről árulkodó, aranyérmekkel kövezett ösvényt hagyott maga után. Az utódok felelőssége, hogy erről az aranyösvényről ne hagyják letéríteni a magyar fogathajtó sportot. Emlékezetes a 80. születésnapi megemlékezés, amelyet Kocsi János, a szakág akkori elnöke adott dr. Várady Jenő tiszteletére az Olimpia szálló kertjében. Majd a kecskeméti kettesfogathajtó világbajnokság nemzetközi zsűrijében láthattuk őt.

Életműve elismeréseként Göncz Árpád államelnöktől átvehette az „Elnöki Aranyérmet", majd a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét. Dr. Várady Jenő 2000 júniusában még kilátogatott egykori sikerei színhelyére, a németországi Riesenbeckbe, ahol a jó barátok, többek között Henz Kerkoppf és Heereman báró köszöntötték. Ez volt a búcsú. Az ismert hazai és nemzetközi szakember hosszú, tevékeny életét szinte az utolsó pillanatokig a lovaknak, benne a fogathajtásnak szentelte. Súlyos betegségét szinte mindenkitől elzárkózva, visszavonultan viselte. A család akaratából, barátai jelenléte nélkül, szűk kör ben kísérték utolsó útjára a Farkasréti temető családi sírhelyére. Az Aranyember, ennél az utolsó búcsúnál, talán nyilvánosabb, pompásabb végtisztességet érdemelt volna.

Dr. Várady Jenő, az Országos Lótenyésztési Felügyelőség h. igazgatójaként átadja az 1977. évi Ménesek Nagydíját nyerő versenyló tenyésztőjének, trénerének, lovasának és lovászának kürt tiszteletdíjakat, a Kincsem park díszteraszán.

Az egykori nemzetközi „lovazások" egyikén, a Kaukázus hegyi legelőjén. Kabardini lovon, kozák mezben dr. Várady Jenő.

A stopos fiú követte őt a kapitányi székben

Az augusztusi kecskeméti négyesfogathajtó vb eredményhirdetésén ott állt a dobogó tetején a három magyar hajtó, hogy utána, már a szövetségi kapitánnyal kibővülve, pezsgőt locsoljanak az őt ünneplők felé, felszabadultan integessenek. Olyan boldogok lehettek, mint magyar négyeshajtók már régen nem. Amit véghez vitt a Lázár-Kecskeméti-Dobrovitz trió, az nem volt akármi, ezt látva még az ünneplésre, a csinnadrattára (különösen, ha az nekünk szól) amúgy is fogékony szövetségi kapitány, az immáron három éve bennünket itt hagyott Jenő bácsi szeme legalábbis fényesebb lett volna.

Bár, ha rátekintett volna arra az emberre, aki ott állt a kecskeméti stadionban a hajtók között, lehet, hogy meg is jelent volna az a fránya könnycsepp... Tán harminc esztendeje is lehetett, hogy a kapitány a Balatonról hazafelé jövet felvett a Trabantjába egy autóstoppos fiút. Az integetett. a kapitány megállt, a fiú beszállt, s ismerve Jenő bátyánkat, ettől a pillanattól kezdve szünet nélkül folyt a szó, s mi más jött volna szóba. mint a ló, meg az agrárium (már amennyiben már akkor így nevezték az akkor még működő magyar mezőgazdaságot...). Az utasnak sok száz kérdésre kellett megválaszolnia (Jenő bátyánk jobb volt egy oknyomozó riporternél), így megtudta, hogy a fiú a debreceni agrárra jár. Hortobágyra való, szereti a lovakat, maga is hajt. A kapitány nem beszélt arról, hogy neki is van valami köze a négylábúakhoz, a fogathajtáshoz. Ő volt ugyanis a szövetségi kapitány. Erről azonban bölcsen hallgatott, amikor elváltak Budapesten...

Amikor aztán évekkel később egy versenyen találkoztak, fény derült a titokra. A fiú, aki a bakon ült, kapitányként látta viszont őt. A hajtó tehetségét látva, Jenő bácsi számításba vette őt a válogatottban. Jól tette (ritkán csapta be a szeme), mert a fiatalember a nyolcvanas években. a magyar hajtósport aranykorszakában főszereplő volt a bakon, ritkán hirdetett úgy csapatot a kapitány, hogy neve ne szerepelt volna a válogatottak között.

1981. augusztus 23-án, 18 órakor a svájci Zug-ban, a fogathajtó történelem „utolsó" Európa-bajnokságát követően, a magyar sátornál. A csapatarannyal együtt elnyert ezüstserlegből magyar pezsgőt kortyint a „legénység" - Jenő bácsi egészségére is.

Ez a fiú (bár ma már inkább a fiára illik ez a szó) 2004. augusztus 8-án, mint a magyar válogatott szövetségi kapitánya állt a kecskeméti pályán, s ahogy sok másnak, egészen biztosan neki is az eszébe jutott az a régen volt autóstoppos kaland, az a hosszú beszélgetés, amelyet akár tehetségkutató interjúnak is nevezhetnénk.

Hogy ne feledjem: a stoppos fiú és a mai szövetségi kapitány egyazon személy: Fintha Gábor.

1968-ban Huttinger László megyei lótenyésztési felügyelő javaslatára kértük az Enyingi Állami Gazdaság lóállományának törzstenyészetté való nyilváníttatását. Ekkor ismerkedtem meg dr. Várady Jenővel, az Országos Lótenyésztési Felügyelőség osztályvezetőjével. Kiválóan felkészült, következetes, karizmatikus vezető benyomását keltette. Ezentúl rendszeresen találkoztunk törzstenyészet-ellenőrzéskor, párosítási tervek készítésekor.

1970-ben dr. Várady Jenő javaslatára kezdtünk fedeztetni Aldato holsteini ménnel, amely mén ivadékai sportban és tenyésztésben egyaránt bizonyítottak.

1977-ben ugyancsak az ő támogatásával a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium biztosított devizát Toborzó mén, majd 1978-79-ben 20 db holsteini és 4 db hannoveri kanca importjához.

Az Enyingi Állami Gazdaság lótenyésztésében és a lovassportban elért eredményeiben dr. Várady Jenő tevékenysége meghatározó volt. Dr. Várady Jenő mindenkit partnernek tekintett, aki a magyar sportlótenyésztés érdekében akart jobbítani. Óriási eredménye volt, hogy a mi korosztályunkat is - akik jóval fiatalabbak voltunk nála - lelkesíteni tudta. Mint „költségvetési ember" a gazdaságosságot messzemenően szem előtt tartotta.

Kis stílű, irigy ellenfelei méltatlanul próbálták lejáratni őt a hatvanas években történt méntelepek felszámolása miatt. Dr. Várady Jenő azonban soha nem nézett hátra, csak előre. Összes energiáját a nemzetközi lovassport fejlődésének rendelte alá, amelynek az eredménye nem is maradt el.

Gránittábla-avató tisztelgés Abonyi Imre emlékére, Bugac pusztán. Dr. Várady Jenő társaságában: Muity Ferenc, Greminger János és Váczi Ernő.

Dr. Várady Jenő
Három csődör, egy paripa...

Meghitt. kedves barátom Váczi Ernő kivált az ünneplő tömegből, szokott eleganciájával, mint mondta, felszínre törtek nála a múlt kedves emlékei. Széchenyi-emlékplakettet adott át, melynek aranylemezén a négy sarokban négy lónév volt vésve, melyek nem hiányozhatnak a 80 éves múltamból. A négyszög közepén, ugyanúgy vésve a 80-as szám.

Most hadd nyújtsam át az olvasóknak a főszerkesztő bólintásával, miután korábban a gazdag múltból kért emléksorokat. A megejtő sugalmazásnak engedve átadtam magam az emlékezésnek. Lássuk tehát sorrendben őket:

Bal felső sarok: Aranyos

1957-ben a Magyar Lovas Szövetség megalakulása napjaiban a kék rendőrök vették állományba, s hosszú viták után kapta meg lovasának Karcsú Imrét. 1958-ban már együtt szerepeltünk a wroclawi nemzetközi versenyen, minden számot megnyertünk, az 1958 őszén idehaza rendezett C.H.I. versenyen ugyancsak. Majd 1959 nyarán Aachenben is, majd ősszel Budapesten újból C.H.I. Minden nemzetközi versenyen együtt néztük a pályát, majd a megértő, lejáró gondolkodás után „felmondta nekem", s úgy lovagolta meg. Az 1959-60-as tél az olimpiai felkészülés érdekében, előkészítésekben telt. Akkor éreztem meg, hogy olyan csapatot sikerült tervezni, összeállítani tehetséges lovasokkal: Móra Lacival, Somlay Pepivel, Suti Pistával és Karcsú Imrével, valamennyi alá tehetséges lovakat is összetoborozni.

A felkészítés lázában likvidáltak. A pártközpontba behurcolt hazugsággal, hogy kispap voltam. Ámbár Hegyi Gyula az elmozdításom közlésekor hozzátette, maguk Réczey Istvánnal rendkívül jó munkát végeztek a szövetség talpra állításával. A lelkiismeretes munka kamatozott az első olaszországi, tavaszi versenyen, ahol a magyar együttes harmadik lett az olaszok és a németek mögött, megelőzve a franciákat és a spanyolokat.

Dr. Várady Jenő lótenyésztői életműre megbecsüléseként átveszi a BIOTECH Állattenyésztő Központ domborműemblémáját az országos ménfelvásárlás záróünnepségén, Üllő Dóra majorban.

Jobb felső sarok: Imperiál

Közben két értékes lovunk, Békés és Szépfiú elhagyta az együttest az égi legelők kedvéért. Magyarázat nem volt. Összeállt az olimpiai csapat. Vezetője Hámori Frigyes volt, FTC-labdarúgó. Szerdán volt az egyéni verseny, vasárnap az olimpiai menetrend szerint a Nemzetek Díja. Az egyéni versenyben Aranyosék 5 hibaponttal érkeztek el a 8. akadály utánig. Ugyanannyi ponttal, mint az aranyérmet megszerző Raymondo D'Inzeo. Akkor az Aranyost kicsengették... miért? Kihagyott egy fordulózászlót. Itthon mesélte el Karcsú Imre, hogy „nekem mindig el tetszett mondani a pályavonalat, én felmondtam. Ott senki sem mutatta meg nekem a fordulózászlót!"

IIyen közel az olimpiai érmekhez azóta sem voltunk. Ha összevetésre kerül sor Raymondo és Imre között, miután ő volt hibás, ki tudja, hogy Aranyos fordulékony gyorsasága az összevetésben nem jött volna-e jól. Ilyen könnyen adtuk el a század egyetlen olimpiai arany- vagy ezüstérmét. Ezt érezte meg és hozta felszínre Váczi Ernő. A fájdalom ma is ég bennem. Aranyos életregényét megírtam a „Pegazus" hasábjain, de az sem nyugtatott meg.

Szerencsés kezű vásárlók válogattak részünkről Olaszországban, amikor egy Hurry nevű pejkancára rámutattak. Vemhes volt, de abból a frigyből nem született hazai, átlagon felüli ivadék. Mindez 1959 tavaszán volt, s a következő párosítás lehetőségét, a kiemelkedő tehetségű, a hazai telivérvonal képviselője Imi kapta, méltán.

Imi után Hurry, noha mindketten pejek voltak, egy remekbe szabott sárga méncsikót ellett a kisbéri állami ménesben, Apátipusztán. A keresztségben apja kezdőbetűjével az Imperiál nevet kapta. Ezt a formás méncsikót kiáltotta ki Farkasházy Tivadar a XX. század legjobb tenyésztésű lovának. Igaza volt!

De a cím eléréséhez még messze vagyunk. Egyelőre a Szocialista Országok Verseny- és Tenyésztési Kongresszusa prágai versenyén imponáló biztonsággal nyerte a szovjet, lengyel, csehszlovák, bolgár lovak előtt a kétévesek nagydíját. Ekkor már a lótenyésztés irányításában dolgoztam. S ekkor megütött egy lelki markolás startja. Itt nekem kell mozognom. Szakértelmem, biztos ítéletem rádöbbentett Imperiál tehetségére, s ennek az útját biztosítanom kell. Szerencsére az állami gazdaságokhoz tartoztunk akkor, s ennek előre néző vezetői felismerve a lehetőséget, mindenben támogattak. Így nyert a sárga méncsikó - bécsi pályán Freidenauban - Austria Preist, ami egyik legmagasabb díjazott osztrák galoppverseny volt.

Egy jó telelés és gondos tréneri munka után már nyitva volt az ablak az Osztrák Derby győzelme felé. Majd a Szocialista Országok Nagydíja már sétagalopp volt. A megindított kilincselés beérett. Elfogadták a legfelsőbbek is a magyar galoppversenyzés eredményeit – kitárult az ablak. Ezután a nyugatnémet Baden-Baden, majd a világ első galoppversenye, a Washington D.C. következett. Sporttörténelmi esély adatott meg. Sem Farkasházy Tivadarral, aki még azt is megírta, hogy évszázadonként adunk egy lovat – XIX. század Kincsem, XX. század Imperiál – sem Váczi Ernővel nem lehet vitatkozni aki a jobb felső sarokba a 80-as évfordulóra Imperiál nevét vésette be.

Dr. Várady Jenő átveszi u Széchenyi István Lovas Emlékplakettet dr. Papócsi László elnöktől, Kellermayer Sándor főtitkár jelenlétében, 1990. április 10-én.

Bal alsó sarok: L'Amour

Felettünk és a háttérben már a nagy politika játszott. 1979 őszén már beárnyékolódott a moszkvai olimpia ege, egyre sötétebb felhők takarták el a lelkes előkészületeket. Felvillanyozódtam. Most kell military csapatot létrehozni, s ki kell jutni az olimpiára, megmutatni, hogy vannak jó lovaink, amelyekkel vállalhatjuk a nemzetközi megmérettetést. 1980. január 24-ére beérkezett hat lovas versenyzőjelölt és 24 ló Rádiházára, hogy fedett lovardában kezdje meg Monspart Gábor felkészítői munkáját.

A lovak és az együttes a kora tavaszban már Sáripusztán lendült tovább keményen a cél, az olimpiai részvétel felé. Egész frissen voltam a Szövetség elnökségének tagja, de Herczog Emillel intenzíven, megállíthatatlanul törekedtünk a military csapat összehozására. Ami sikerült is, mert Cseresnyés Fapipával, Grózner-Bíborral, Horváth Zoli L'Amourral, Oláh Adóssal végül is felesküdött az olimpiai eszme iránti hűségre és a magyar színek becsületes képviseletére, az ugrócsapat tagjaival együtt. Az O.T.S.B. kinevezett a magyar csapat vezetőjének.

Ami meglepő volt, négy Aldato ivadék: L'Amour, Adós, Ametiszt, Vadrózsa volt a kiutazók listáján. A többiek is a sportlótenyészetekből jöttek, meggyőzve mindenkit a sportlótenyésztés helyes irányáról.

Tíz nemzet küldte el fiait Moszkvába. Az olasz, szovjet, lengyel, mexikói együttesek után újak voltak az olimpia műsorán, rajtunk kívül az indiaiak, akik a díjlovaglást ragyogóan, mondhatnám káprázatos egyenruhában mutatták be, egyformán fekete turbánnal a fejükön.

A szovjetek kicsit megkéstek a tereppálya-építéssel, annyira, hogy a svájci FEI kiküldött nem vállalta a verseny levezetését, miután a pályavonal bemutatása elégtelen és hiányos volt és csak egyszer volt alkalmuk megtekinteni a versenyzőknek. E kijelentés után, ő mint tisztségviselő, az FEI főtitkára, valamint a rendezőség összehívták a csapatok vezetőit, előterjesztvén az olimpiáért felelős véleményét és nyilatkozatra kérték fel az equipchéfeket. Némi várakozás után jelentkeztem szólásra, minthogy tovaris Antal személyében jó tolmácsom volt, s előadtam, hogy azért jöttünk ide Mexikóból és Indiából is, hogy versenyezzünk. Az olimpiai eszme szellemében dolgoztak a szovjetek is, a késést ne firtassuk, mindenki egyformán látta a pályát, az esélyek azonosak. Véleményem, meg kell tartani a versenyt. Mi magyarok indulunk. A szovjetek megkönnyebbülten lélegeztek fel. Majd a lengyel csapatvezető is hasonló értelemben szólt, végül a mexikói százados katonásan csatlakozott az elhangzottakhoz. Így a verseny eredeti időpontban, másnap indult a díjlovaglással.

A terepverseny valóban nehéznek bizonyult. De egyben nem tévedtek a rendezők, az egész 32 km-es pályavonalon szovjet kiskatonák mutatták a pálya vonalát. Eltévedésről szó sem lehetett.

L'Amour versenyét a szovjet TV központi közvetítő kocsijából néztem végig, minden ugrását láttam. Amilyen bátran, lendületesen, hatalmas ugrásokkal végigment, emlékeztetett Albrantra, német testvérére, aki az 1973-as kijevi „gyilkos" militaryban a nyerő német csapat tagja, egyéni második helyezett lett, a szovjet telivér mögött. Legjobban végzett a mieink közül. Megingathatatlan ugrásbiztonsága élményt nyújtott a TV-ben is.

Megsimogatás, cukrozás után M.V. vezette haza a két kilométerre lévő istállónkba, de hogy mennyire vigyáztak a szovjetek, példaként hozom fel, hogy a békés, fáradt L'Amourt megállítva elengedte, ő pedig be akart ugrani a nyárfatakarásba, hogy könnyítsen magán. De abban a pillanatban előugrott egy fegyveres kiskatona s intett, hogy csak az úton! Így kénytelen volt az úton kiszerelni és L'Amour takarásában elvégezni folyó ügyeit. Egyébként közönség nem volt. A military terepversenyére nem engedtek be közönséget.

A magyar- sportújságírók részére kiirt fotópályázat - Ezüstgerely díj - nyerője ifj. Baranyai Antal „Lendületben" című, fogatsorozatával. Mellette dr. Várady Jenő, a gratulálók körében.

L'Amour, a másik három Aldato ivadék mellett első fényes bizonyítéka volt az eredményes sportlótenyésztésünknek. Nóniusz anyából elletett, s az örökítőanyag feltört, termete, tekintete, nyugodt versenykészsége elismerést jelentett a jövő számára. Ezért szerettem és becsültem.

Jobb alsó sarok: 73. Favory XX.

Windsor... Minden fogatunk mozog már kint a maraton valamelyik szakaszán, figyelve a kilométereket, órákat, a rhododendron bokrok tarkavirágos, színesen tobzódó folyondárja és útvesztői közepette. A Bárdos team már az E szakasz elején járt, ütemesen, iramban a négy táltos. A fogatbíró az előírt, barna pincskalapos úr, megbűvölve figyeli az utat, s nézegeti a harmincezer nézőt, de még inkább az ugyanennyi, vagy még több kutyát. Vidáman csaholó mindenfajta ebet. Egy utolsó divat szerinti kalapos, élemedett korú hölgyünk az utolsó pillanatban cibálja el a három hangos méltatlankodóját.

Amikor... a lejtős aszfalton a rudasként derekasan dolgozó 73 Favory XX-as alól kicsúsztak a lábai és elesett. A szoros szíjakkal összekötötten a másik három húzta változatlanul, amikor csúszva kihasználva egy lendületsodrást, patára tudott ugrani, s mintha mi sem történt volna, pillanatok alatt felvette az ütemet és már húzásban volt. A közelgő akadály előtt ácsorogva láttam, s nem felejtem el ezt a rémisztő jelenetet. Ha nem tud talpra ugrani, meg kell állni, szerszám szakadt-e, sérülés van-e, újból lendületbe jönni értékes időveszteség, s Bowman a nyakunkban van. Üdvrivalgás, tapsorkán fogadja és kíséri az akadályon átvágtázó fogatot. De ez a közönség nem is tudja, hogy az öreg 73-as ekkor már hét Európa-bajnokságot és ezzel a ráérző ügyességével a negyedik világbajnokságot illesztette, a többiekhez gazdájának, Bárdos Györgynek.

„Ilyen elképesztően csodálnivaló lovakat még nem láttam" - gratulált az idős pincskalapos úr, megveregetve külön-külön mindegyik lovat, majd elidőzve a 73-as Favory előtt. „Sokat tapasztaltam, sokat éltem át a versenyeim alatt, de ilyenről még nem is álmodtam - lihegte Gyurka - hogy egy ló erre képes. Fantasztikusan csinálta! Ehhez a lipicai helyzetfelismerő értelme kell."

A csapataranyat az angolok nyerték, miénk az ezüst. De a felsorakozó piros zubbonyos, kucsmás 76 tagú ír gárda zenekara nekünk játszotta hibátlanul himnuszunkat. Az öreg 73-as tudta, hogy neki szól. A lipicaiak okossága, ünnepléshez szokott évszázados genetikája kiérezte ezt. S a kivonulásra szóló indulókor a vágtázó társak mellett olyan passzázst vágott ki, hogy valamennyi passzázst bemutató lipicai irigyelve lesett az égi legelőkről, találgatták, vajon hol tanulta?

A királynő este fogadáson fogadta a résztvevő teameket, s valószínű mi voltunk immár másodízben szocialista ország csapata, melyet a windsori kastély vendégül látott.

Mély a múltunk kútja. Zavarba ejtően tarka és változékony időszak után vonta meg Váczi Ernő higgadt tárgyilagossággal a megingathatatlan értékrendet. Jókai Anna sorait idézem: „A legszebb eszmék is elvéreznek, ha hiteltelen emberek képviselik őket."

Dr. Várady Jenő írása a Lovasfutár 1999/6. számában jelent meg, a tiszteletére szervezett, 200 fős születésnapi ünnepség után.

A Magyar Köztársaság Elnökétől: „A nemzetközi és hazai fogathajtó sportban kifejtett eredményes szakmai munkája elismeréseként KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKI ARANY EMLÉKÉREMBEN részesítem. Kelt Budapesten, 1996. évi december hó 3. napján. Göncz Árpád" Dr. Várady Jenő társaságában: Bárdos György, Fülöp Sándor, Muity Ferenc és Váczi Ernő a Parlament Nándor fehérvár termében.

„Ő az igazi Jenő bácsi!” – rögzítette a családi archívum első helyére választott fotó hátoldalára, a mindent tudó özvegyi igazságot a bájos „Tita” asszony, aki fél évszázadnyi állhatatos családi háttérrel biztosította, hogy egy sajátos karizmatikus egyéniség, különleges tehetségét össznemzeti hasznosítással kamatoztassa – a világ élvonalában. A lágy ölelés biztonságos melege, a lószeretet szimbolikájával egy magasabb, egyetemes dimenzióban is értelmezhető ars poeticát sugároz… Érezzük át és őrizzük meg „az igazi Jenő bácsi” emlékét!